Lenkeyek gömöri kirándulása 2010. március 12-15.
Kelemérben a Mohos és a Bagolyvár fogadókban volt a szállásunk, de voltak, akik Jósvafőn, illetve Szuhafőn laktak. A közös étkezések a részünkre rendezett szombati disznóvágásra épültek és kiadósak, ízletesek és valamennyiünk számára emlékezetesek maradnak. Kirándulásunk során meglátogatott helységeket röviden a meglátogatás sorrendjében soroljuk fel.
Kelemér a történelmi Gömör vármegye egyik legkorábbi kis települése, már a XII. század első felétől ismert, neve feltehetően személynévből alakult ki, írták még Kelemyr, Kellemer és Kalemer formában is.
A Sajó mellékét még a X. század közepén érkezett Hanva nemzetség szállta meg, így a Keleméri völgyet is. Oklevelekben, 1232-ben (pápai tizedszedők feljegyzése) és 1251-ben tűnik fel először neve, ekkor már a Gudkeled nemzettség birtokolta, akik a tatárjárás után várat építettek. Ez Mátyás király uralkodása alatt még menedéket adott a huszitáknak. Rommá válásának pontos idejét nem ismerjük, a török idők alatt pusztulhatott el, 1567-ben a török felégette a települést. 1720-ban csak két jobbágya volt a falunak, azonban a század végére megnőtt a számuk, közben kétszer is kicserélődött lakossága. A XIX. században Diószegi Zsigmond, Diószegi Dezső és László, valamint Putnoky Mór voltak a földesurai, akik itt laktak és kúriát is építettek. 1879-ben nagy árvíz pusztította a falut, ekkor egy vízimalma is volt. Iskolája 1766-tól működött. 1771-ben református tanítója 20 gyermeket tanít latin és magyar nyelven az elemi ismeretekre és nyelvtanra.
Az első népszámlálás 1784-ben, 50 lakóházban 63 családot írt össze, melyben 342 fő lakott. Kelemér lakóinak száma 1851-ben 606, melyből 506 református és 100 római katolikus volt. 1900-ban lakóinak száma 601 fő. 0-6 éves korig 92 fő, 6-14 éves korig 103 fő, 15-60 éves korig 358 fő, 60 év fölött 49 fő, a lakások száma 118.
Kelemér növény és állatvilága változatos, jelentős és egyedül álló a „védett” Nagy és Kis-Mohos-Tavak. A jégkorszak végén mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt olvadással keletkezett a Nagy-Mohos tó, kb. 5.000 éve, újabb földcsuszamlás következtében a Kis-Mohos tó. A fokozatosan vastagodó tőzegmohalápok ma is őrzik a jégkorszak néhány érdekes növényét, a tarajos pajzsikát, a hüvelyes gyapjúsást és a molyhos nyírfát. A tőzeg rétegében konzerválódott az erdei növényzet virágpora, s ennek nyomán vált ismeretessé - Zólyom Bálint akadémikus kutatásai útján - a jégkorszak és az utána következő évezredek éghajlatának, növényvilágának alakulása. Jelenlegi formájában mintegy másfél méter vastagságban alkotja a tőzegmoha a szőnyegszerű növénytakarót. Magasabb szervezettségű növényfajok is megtelepedtek a tavakban, amelyek valójában ingólápok.
A Nagymohos mintegy 320 m hosszan terjed ki ÉK-DNy-i irányban. Legnagyobb szélessége 110 méter, legkeskenyebb részén 40 méter. Jellemző növénytársulásai a tőzegmohás nádas, tőzegmohás fűzláp, és a dagadóláp.
A Kismohos Ny-K-i irányban húzódik mintegy 350 méter hosszúságban. Legnagyobb szélessége 55 méter, legszűkebb helyen 30 méter. Jellemző növénytársulásai a tőzegmohás nádas, átmeneti láp, dagadóláp és a nyáras. A Mohos-tavak jelenleg természetvédelmi területnek számítanak. A Kis-Mohos északi oldalán hirtelen kiemelkedő dombon árokkal körülvéve látható az egykori Gundkeled nemzetség által épített kővár maradványai, a Mohosvár. A tatárjárás után épült. Egy 1397-es oklevél már romvárként emlegeti. Később huszita erősség volt.
Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, az MTA levelező tagja (1858). Elszegényedett nemesi családból származott. Apja csizmadia volt, anyja cseléd. 1821-ben meghalt az édesanyja, apja pedig nem törődött vele tovább. Apai nagyapjához került Igricibe. Itt járt iskolába, s a rektora segített neki Sárospatakon továbbtanulnia. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba ahol, mint szolgadiák tanult. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett. 1844-ben Eperjesen lett nevelő, itt került kapcsolatba Petőfi Sándorral. 1848-ban tábori papként szolgált a honvédseregnél a schwechati csatában. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845 decemberétől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett „Tízek Társasága” tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt.
Népregék és mondák című verseskötete (1846) jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt.1849-ben Kelemérben kapott lelkészi állást. Feleségül vette Soldos Emíliát, s itt írta legismertebb versét A gólyához címmel. 1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora volt. 1852. július 6-án A gólyához című verse miatt letartóztatták, és vizsgálati fogságban tartották 1853. április 3-ig. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte. Pár hónappal halála előtt a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát. 1868. július 30-án hunyt el Hanván.
Tompa Mihály: A gólyához
|
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, s megdermedett. Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyet, Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet. Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbeesést ne hallanál alól, S nem félhetnél az ég villámitól? Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; |
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél, és sírván, megyen Új hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik... A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad... |
A szombat reggeli disznótor egy valóban hangulatteremtő falusi rendezvény, amelyet fakultatív programként látogathattunk meg, de az azt követő speciális disznótoros reggeli hagymás vér, friss pecsenye, abált máj, már hamisítatlan volt, nem beszélve a kisüstiről. A reggeli után kirándulás a Mohos tavakhoz és várhoz. Gyönyörű havas erdőben, majd a természetvédelmi, egykor amerikás Mohos-házba, majd a Tompa múzeumba és a református templomba látogattunk el.
Zádorfalva, a Szuha-patak völgyében szintén gömöri község, a Lenkey család jelentős központja, több család Sajólenke után innét eredezteti hagyományos történetét. Ma Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozik a többi volt magyarországi településsel. Szomszédai északkeletről Ragály, északnyugatról Szuhafő, délkeletről Alsószuha, délnyugatról Kelemér. A település névadója, Zádor a XIII. század első felében élt. A XV. században több nemesi család él itt a Bertók, Deme, Horkay, Lenkey, Zádor, Zádorfalvi családok, ennek következtében a birtokok elaprózódnak, a nemesek életmódja a parasztságéhoz hasonló lett. A nemesi előjogok eltörlésével a település különlegessége is megszűnt, de az építészetben még ma is látható kisnemesi lakóházak őrzik és emlékeztetnek a falu rangosabb múltjára. A legszebb példa a Szakáll-kúria épülete, a mai református lelkészlakás, mely megkapó látványt nyújt a dombon fölötte épült templommal. A földszintes, homlokzatán 7 nyílásos tornáccal ellátott épületet 1845-ben emelték késő klasszicista stílusban. A települést meghatározó kisnemesi kúriák egy része a mai napig megmaradt. A ma már többnyire magánkézben lévő kúriák felújított állapotukban továbbra is hordozzák a falu jellegzetes hangulatát, megőrizvén értékes építészeti emlékeit.
Az egyik legreprezentatívabb műemlék a Lenkey-ház néven ismert kisnemesi kúria, amely 1915-ben épült népies eklektikus stílusban. Utcájában és a Petőfi utcán további népi és kisnemesi házakat láthatunk.
A falu történetéről szóló írásokban lehet olvasni, hogy Zádorfalván már az 1700-as években kis gimnázium működött, mely megyeszerte híres volt. Ebben az iskolában grammatikát tanítottak magyar és latin nyelven.
Zádorfalva középkori egyházi életéről nem szólnak a források. A XVI-XVII. század folyamán lakói áttértek a református hitre. Kezdetben Alsószuha filiája, 1772-ben azonban már önálló egyházközség. A rekatolizáció nem volt jelentős Zádorfalván, ennek eredményeképp az 1782-ben felállított római katolikus plébániát 1831-ben áthelyezték Ragályra. A reformátusok fatemplomuk helyére 1803-ban kőtemplomot emelnek síkmennyezetes hajóval. Famennyezetének 108 táblája korabeli festésű, akárcsak a szószék hatszögletű koronája, karzatainak festése azonban ezeknél gyengébb kivitelű. A református templomot 1925-ben átépítették, ekkor készült a homlokzati tornya, mely elég rendhagyó módon a templom hosszanti oldalának közepén található. A templomban láthattuk a szokásrend alapján még ma is élő ülésrendet, az első szék (padsor) a Lenkey családoké, amit a valamikori egyet nem értés külön bejárattal is ellátott.
Ezen a tájon megállt az idő, illetve az egész borsodi iparvidék válsága az egykor virágzó kis dél-gömöri települések sorsát megpecsételni látszik. Az 1930-as években még 790 fős lakosság napjainkra 483 főre csökkent, és tagozódása sem előnyösen változik.
A falu határában, az Aranyos-tető oldalában, fenyvesekkel, látható, tölgyekkel körülvéve találhatjuk Észak-Magyarország valószínűleg legidősebb tölgyfáját. A természetvédelmi védettséget élvező 22 m magas és 630 cm törzskerületű kocsányos tölgy kb. 450 éves lehet.A Zádorfalvát Ragállyal összekötő közút mindkét oldalát fasor szegélyezi. A bokrétafából (vadgesztenye), nyárfából, tatár- és ezüst juharból álló egykor fasor ugyan mára foghíjassá vált, de még így is érdemes a védelemre és a megtekintésre. Az ezüstjuhar (Acer saccharinum) állomány 85 fából áll, melyek fele még teljesen egészséges. A fák 100-180 évesek, törzskerületük 250-300 cm, magasságuk 21-29 méter között mozog, hasonlóan szép a keleméri útfélen lévő fasor is. Zádorfalván is barátságos fogadtatásban volt részünk, a polgármester úr és az iskola egykori igazgatója fogadott minket és kalauzolt végig a falun, megmutatva a nevezetességeket, az értékeket, beszéltek a sokszor nehéz múltról, a szép sikerekről, de nem megfeledkezve a jelen nehézségeiről, a sokszor kilátástalannak tűnő mindennapokról. Az épített emlékek mellett megtekintettük az Erzsébet királyné halálakor ültetett diófát a parókia kertjében, s legnagyobb örömünkre látogatást tehettünk a „rokonság” talán legidősebb tagjánál, Margit néni, Lenkey Károlyné otthonában. Margit néni május 4-én tölti be 101. évét. Hála Istennek jó egészségben, erőben találtuk, s múltjáról, jelenjéről szólva maga is megelégedéssel szólt, bár „hűséges férjem a Don kanyarnál lévő csatában vesztettem el, de jobbat nem találtam” mondta.
Ragály az egykori gömöri falu neve valószínűleg szerb eredetű és a „rogalj”, szarv szóból származik. A település első írásos említése 1216-ból való. A források tanúsága szerint a ragályi templom a 13. században már állt. Lakossága már a 16. században nagyobbrészt református volt. A falut megviselte a török időszak, 1558-ban a török seregek teljesen felégették a települést. A 18. századtól a falu legjelentősebb birtokosa a Balassa-Ragályi család.
A település legfőbb látnivalója a 13. században épült református templom. A templom két legértékesebb tárgya az 1548-ban készült úrihímzés (sajnos nem látható, Sárospatakon, vagy Debrecenben van kiállítva) és az 1480-ból származó úrasztali kehely. A templomban Morvai Bálint atyánkfia várt ránk és kalauzolt.
A templom szerénységére utal az alábbi Reményik Sándor - Templomok c. vers:
Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rám ragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.
A falu másik látnivalója az 1743-ban épített Balassa kastély (sárga kastély). A kastélyt építő Balassa-Ragályi család a falu legjelentősebb családjának számított. Barokk stílusú kastélyukat a 19. század végén eklektikus stílusban átépítették. Az épület ekkor nyerte el ma is látható formáját. A kastélyhoz tartozó egykori park szinte teljes terjedelmében megmaradt, őrzi és mutatja valamikori gondozott, ápolt formáját. A felújított kastély épülete ma a helyi önkormányzatnak és kultúrházának biztosít otthont. A Balassa kastély szomszédságában találjuk a Ragályi kastélyt (fehér kastély), felújítása indokolt lenne.
A kastélyt és parkját meglátogattuk, az épületben helytörténeti kiállítás, a parkban Borsi Antal sárospataki szobrászművész Balassi Bálint mellszobra látható.
Imola 1295 és 1344 között alakulhatott ki, miután a Szuhai család megvásárolta e területet. A települést is a Szuhaiak alapították. Az egyetlen 1551-es dézsmajegyzék névsora bizonyítja, hogy ekkor a népessége teljesen magyar volt. Mivel a Szuha-völgyi területeiktől kissé távol esett, ezért kiengedték kezükből a terület nagy részét és azt házasság vagy egyéb úton nemesi családok szerezték meg, és kúriákat építettek ott. Az úrbéres Imola lassan nemesi faluvá lett.
A török pusztítás hatására századokig tartó visszaesés következett be a településen. 1427-ben még 18 jobbágyportája volt, 1548-ban már csak 2 zsellér és 2 megégett portát jegyeztek fel. 1566-ban a törökök felégették a falut, 1570-ben lakott portája nem volt, teljesen elnéptelenedett a falu.
A török-vész elmúltával jelentek meg a faluban a mai családok ősei. A nemesi telkeken lévő kuriális és armalista nemesek 1668-ban: Bodó, Lenkey, Molnár, Osvárt és Ragályi családok. Az 1700-as években bővült a Bodnár, Deák, Huszár és Ujj családokkal. A nemesi telkeken élő parasztságnak a birtokosok tetszésük szerint osztottak vetőföldet. 1741-ben a legtisztább nemesi falvak közé sorolták Imolát is, ahol 7 kúriás nemes mellett 6 armalista nemes lakott. 1784-ben 64 házban 75 család lakott, 366 fővel. 1890-ben a 72 lakóházban 371 lakos élt. Ezek közül 308 református és 45 katolikus vallású volt. Ma csupán 85-en élnek itt. Az I. világháborúban 12 imolai vesztette életét, ezen az emlékművön tüntették fel a II. világháború helyi áldozatainak a nevét is.
A mai református templomban a kék szín dominál, a festett, kazettás famennyezeten és a karzatok és padok előlapján is. Az alapszín mellett a fehér, a bordó övezi a stilizált növényi motívumokat. A kazetták (72) azonos színűek és azonos motívumokat is tartalmaznak. 1785-től, amikor a mai templomot építették, három családnak kijelölt padsorai vannak a mai napig: a Lenkey, a Ragályi és az Osváth családoknak. A torony a régi, 1631-ben épült templom tornya, amit 1856-ban 25m-esre növeltek Érdemes a két karzatról szólni, ahol a legények foglaltak helyet, a férfi padsorok felett szemben a női padokkal ültek a karzaton a nősülés előtt állók, ez volt a leánynéző kar. A női ülőhelyek feletti karzaton azok a legények ültek, akik már választottak maguknak párt. A templom mellett rangos paplak áll, utalva a régi, gazdagabb időkre, amikor Imolának saját papjai voltak, ma Aggtelekről jár a tiszteletes úr ide, de több más nagyobb helységbe (Ragály) is. A 48/49-es szabadságharc legjobb lövésze hírében álló Sárány (Sáfrány) Mihály a falu lelkésze volt 1859-1868 között.
Imolára ellátogatva a szépen felújított, templomban Osváth Lajosné, Lenkey Katalin és egy másik Lenkey családhoz tartozó Lenkey Tibor, a falugondnok fogadtak minket. A templomi ismertető mellett egyik útitársunk, Lenkey Lászlóné, Ida elénekelte a falu himnuszát, amit ott kaptunk kézbe, a szöveget mellékeljük:
Imola himnusza - Majoros Lajos verse és zenéje 2006
Ősi magyar földön, szép gömöri táj,
Nincs szebb hely tenálad a földön talán.
Imola faluban, ott születtem én,
Lankás tölgyeseknek csendes lágy ölén.
Bár merre is űzött a sors tőled engemet,
Visszavágyott hozzád mindig édes gyermeked.
Ó légy oltalmazóm, holtomig nekem
Szülőföldem tája, te vagy mindenem
Sajólenke (szlovákul Lenka) község Szlovákiában, a Besztercebányai kerületben, a Rimaszombati járásban, Tornaljától 5 km-re délre a Rima-medence keleti részén. Alsó- és Felsőlenke egyesítése. 2001-ben 202 lakosából 129 magyar és 72 szlovák volt. Nevét birtokként már 1323-ban említi oklevél "terra Nenke" alakban. A 14. században a Szentkirályi család birtoka volt. 1413-ban "Nenke" néven említik. 1427-ben "Nenyke" alakban szerepel a dézsmajegyzékben. Mezőgazdasági jellegű nemesi község volt. A 15. század második felében már két falu, Alsó- és Felsőlenke. 1564-ben a török pusztította el a két települést. Alsólenkének a 19. század elején 105 lakosa volt. 1828-ban Felsőlenkével együtt 50 házában 430 lakos élt.
Vályi András szerint "Alsó, és Felsõ Lenke. Két magyar falu Gömör Várm. Alsó Lenkének földes Urai Lenkey, és több Uraságok, fekszik ez Méhihez 1 órányira, és annak filiája, Felsõnek pedig Orczy Uraság, ez fekszik amahoz nem meszsze, lakosaik katolikusok, és másfélék is, határbéli földgyeik jók, Kis Lenke határja három nyomásra van ozstva, réttyei termékenyek, patakja hamar béönti, erdejek tsekély, piatzozások Rozsnyón 4 jó mértfödnyire van."
Fényes Elek szerint "Lenke (Alsó), magyar f., Gömör és Kis-Honth egyesült vmegyében, Gömörhöz délre 1 mfd. 69 kath., 361 ref. lak., kik közt igen sok nemes találtatik. Ref. templom. F. u. többen. Lenke (Felsõ), magyar f., Gömör vmegyében, Királyi és Hahó helységek közt egy völgyben. Lakja 318 többnyire r. kath. Van 20 majorsági, 8 házatlan zsellére, 256 hold erdeje. Szántófölde mindent megterem; rétje kevés. Mumhárt János és Károly uraknak jó lakházuk van itt a dombon, s birnak még itt Lenkey, Kékedy, Szivos, Orczy családbeliek."
Gömör-Kishont vármegye monográfiája (a Borovszky Samu nevével fémjelzett Magyarország Vármegyéi és Városai című monográfia-sorozat a 19. század végéről, írta a megboldogult Tököly Gábor, aki történész) szerint "Sajólenke, sajómenti magyar kisközség, 45 házzal és 244, nagyobbára ev. ref. vallású lakossal. E község 1386-ban Linte néven a Szentkirályi család birtoka. 1427-ben Nenke alakban említik és ekkor a Makó család az ura, 1464-ben pedig Kis-Nenke néven a Bárczy családé. A mult század elején, a mikor Alsó és Felső jelzőkkel van említve, sok nemes lakja a községet, közöttük a Mumhardt, Lenkey, Kékedy, Szívós, és az Orczy családok. Most Szilárdy Bélának van itt nagyobb birtoka és régi kúriája. A községhez tartozik Szanács puszta. A református templom 1786-ban épült. A község postája, távírója és vasúti állomása Tornallya."
1910-ben 227, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott. 1938 és 1944 között újra Magyarországhoz tartozott.
A helybéliektől hallottuk, a vidéket a honfoglaló Huba vezér szállta meg (erre emlékeztet a közeli Hubó község neve, s az ő leánya volt Nenke, Nenike, melyből ered a Lenke név.
Ide látogattunk március 14-én, a község lakóival a templomban találkoztunk az ünnepi istentisztelet alkalmával, ahol a Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület nevében helyeztünk el emléktáblát az ősökre emlékezve. A nagytiszteletű úr prédikációjában méltatta ezt a megemlékezést, kegyelettel szólt a 48/49-es Szabadságharc eseményeiről és napjainkban a megmaradás feltételei között említette meg azt az összefogást, melynek egy kiemelkedő, példamutató megnyilvánulása ez a családok egymásra találása, összefogása, az ősök emlékezete kapcsán.
Valamennyiünknek meglepetés és nagy öröm volt a Művelődési házban tartott fogadás, ahol polgármester úr ismételten köszöntötte a „haza látogatókat”, a Magyarországról érkező lenkei Lenkeyeket. Feltöltődve és új családtagokkal bővülve köszöntünk el az „otthoni” Lenkeyektől/lenkeiektől/sajólenkeiektől, legyenek ők Lenkeyek, Fükők, vagy más néven szereplő sajólenkei lakosok, magyarok és szlovákok.
Rozsnyó neve a német Rosenauból származik, ami vadrózsával benőtt helyet jelent.
Területe az őskorban lakott hely volt, ahol megtalálták az újkőkor, a bronzkor és a vaskor emlékeit is. A bányászvárost német telepesek alapították a 13. században. Oklevél először 1291-ben említi "Rosnaubana" néven, ebben III. Endre király Ladomér esztergomi érseknek adományozta a várost. 1320-ban "Rosnobana", 1323-ban "Rusnobana", 1391-ben "Rosnowbanya", 1525-ben "Rosnauia" alakban említik a korabeli források. 1340-ben városi kiváltságokat kapott. Luxemburgi Zsigmond király 1410-ben, majd 1496-ban II. Ulászló is újból megerősíti a város szabadalmait. Az 1440-es években a husziták foglalták el, és a mai temető helyén várat építettek. A várat 1452-ben Hunyadi János elfoglalta. 1454-től a Rozgonyiaké, akik helyre akarták állítani, de többé nem épült fel. A 16. században a város protestáns hitre tért. A védművek nélküli várost a török többször rabolta ki és égette fel. 1566-ban, amikor a császáriak Krasznahorkáról elmenekültek, a törökök a közeli Rozsnyóval is éreztették haragjukat. 1584-ben ismét megrohanták a várost és az evangélikus lelkészt a feleségével együtt magukkal hurcolták. 1584-ben ismét dúltak a városban, sok kárt okozva és a békés polgárokat háborgatva. 1645-ben jezsuiták telepedtek itt meg. 1685. február 15-én itt szenvedett vereséget Thököly Imre Doria császári ezredestől. Rákóczi sokat tartózkodott itt. A Rákóczi-szabadságharc alatt 1706-ban II. Rákóczi Ferenc Rozsnyóról kormányozta a fennhatósága alatt lévő országrészeket, rezidenciája a Nehrer-házban volt. 1707. január 22-én itt döntöttek a Habsburgokat trónfosztó ónodi országgyűlés összehívásáról. 1710-ben a várost pestis, 1776-ban tűzvész pusztította. 1828-ban, 751 házában 6008 lakos élt. 1776-tól római katolikus püspöki székhely, 1876-tól rendezett tanácsú szabadalmas püspöki bányaváros. A vasipar a 19. században is az ország legjelentősebb iparvidékei közé emelte. 1910-ben 6565 lakosából 5886 magyar, 406 szlovák és 159 német volt. A trianoni békeszerződésig Gömör-Kishont vármegye Rozsnyói járásának székhelye volt. 1919. június 10-én a magyar Tanácsköztársaság hadserege átmenetileg visszafoglalta Csehszlovákiától. 1938 és 1945 között az első bécsi döntés értelmében újra Magyarországhoz tartozott. A területet átvevő magyar hadsereg ünnepélyes fogadtatásának előkészületei 1938. november 7-én, a város nemzetiszínű zászló- és virágdíszbe öltöztetésével valamint a diadalkapu ácsolásával kezdődtek. A csehszlovák csendőrség november 8-án, a délelőtti órákban hagyta el laktanyáját, s vonult ki a városból. Az első világháború utáni években eltávolított Kossuth-szobor talapzatára helyezett Milan Rastislav Štefánik szobrot a szlovák hatóságok teherautóra rakták és elszállították, a laktanyát, a közhivatalokat kiürítették, a vasúti kocsikat, mozdonyokat elvitték. A miskolci 7. dandár parancsnoka, Littay-Lichtenecker András altábornagy 1938. november 8-án délután fél kettőkor vonult be katonaságával a városba. A főtéren megtartott bevonulási ünnepségen 6-8000 fős tömeg ünnepelt késő estig.
2001-ben 19261 lakosából szlovák 70,1%, magyar 26,8%, roma 1,6%, cseh 0,7% volt. A Diák-templomot 1650-ben Lippay György érsek építtette barokk stílusban, tűztornya a toronyórával a város szimbóluma lett. Azért Diák-templom a neve, mert templomot a 19. század elején a gimnáziumot is fenntartó premontreiek kapták meg. A toronynál állították fel az özvegyek és árvák jótevőjének, Andrássy Franciska szobrát 1905-ben, a szobrot Szamovolszky Ödön (1878-1914) készítette, újra állítása a rendszerváltozás után történt. A 14. század elején épült gótikus stílusú Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt székesegyház egyik oltárképe 1511-ből való. A püspöki palota eredetileg a jezsuiták székházának épült, mai copf formáját 1777-ben, átépítésekor kapta. A rozsnyói püspökséget 1776-ban alapította Mária Terézia. A ferencesek temploma és kolostora 1733-ban épült barokk stílusban. Evangélikus temploma 1784 és 1786 között épült torony nélkül. A városháza 1810-ben épített empire stílusú épület. Reneszánsz stílusban épített, 38 m magas őrtornya a 17. század közepéről származik. Miután 1766-ban tűzvész pusztította, tetőrészét barokk stílusban újjáépítették. Négyzet alakú főtere a legnagyobb középkori tér a felvidéken.
Betlér (szlovákul Betliar, németül Betler) község Szlovákiában a Kassai kerület Rozsnyói járásában, Rozsnyótól 5 km-re északnyugatra, a Sajó bal partján. 2001-ben 1012 lakosából 961 szlovák volt. Kastélya szép állapotban fennmaradt, ma múzeum.
Sajógömör, Gömör vármegye egykori központja és névadója. A trianoni békeszerződésig Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott. Tornaljától 3 km-re északra a Sajó jobb partján. Neve a török eredetű régi magyar Gömör személynévből való. 1938 és 1945 között újra Magyarország része volt. (Szlovák neve Gemer ma a Besztercebányai kerület Nagyrőcei járásban.) Gömör volt királyi birtok, birtokolták a Szapolyai család, Széchy és a Wesselényi családok, a Csákyak, Perényiek, Rozgonyiak, stb. Az egykori várból már csak a sáncok helyei vehetők ki.
A monda szerint itt kapáltatta meg Mátyás király a népet lenéző urakat. Erre emlékeztet a templom előtt álló szobor (1912) Holló Barnabás alkotása [(1865 - 1917, ismertebb alkotásai: A búsuló juhász kisplasztika; Wesselényi-emléktábla (Budapest, Ferenciek-temploma oldalfalán, 1895; Szobrai: Tompa Mihály (Rimaszombat, 1902); Bocskai István (Debrecen, 1906); Bocskai István; Kossuth Lajos (Losonc, 1910) (Hajdúböszörmény, 1907)].
Vályi András (1764-1801) Magyar Országnak leírása I-II. (megjelent 1796 és 1799) című művében: ” GÖMÖR. Régi mezõ Város Gömör Vármegyében...., lakosai evangyelikusok, fekszik Sajó vize mellett,.... ’s az evangelikusoknak oskolájok által nevezetesíttetik, hova a’ magyar Nyelvnek kedvéért is számosan öszve gyûlnek a’ tanúló ifjak..... nevezetesíti e’ helyet Gyöngyösi István nevezetes Magyar költõ, a’ ki itten Vitze Ispányi hivatalt viselt életében: ezen kivül egy nevezetes hegedûlö személy is vala itten, a’ ki Tzinka Pannának neveztetett, ’s tanítóját a’ muzsikálásban nem tsak felûl faladta; hanem magának nagy hírt, és ritka meg betsûltetést is szerzett..... az Uraságnak díszes kastéllya, és gondos szorgalommal miveltt tseresnyés kertye, melly e’ vidéken nevezetes” káposztájok, és dinnyéjek is szépen terem e’ városbéli lakosoknak, halászattyok Sajó vizén, mellyen híd is van a’ lakosoknak hasznokra, elsõ Osztálybéli."
Fényes Elek (1807-1876) Magyarország leirása I–II. (Pest, 1847) c. művében: "Sajó-Gömör városa, Gömör vmegyében, alulról ut. p. Tornallja, felülrõl Beretke helységekkel határos. A város alsó véginek egy részét napkeletrõl a Sajó vize mossa, napnyugotról pedig egész végig egy hegy emelkedik. A város közepén van az evangelikusoknak nagy templomjok és oskolájok, hol a magyar nyelv kedveért Árva, Turócz, Liptó s más megyékben lakozó szülék örömmel s nagy számmal járatják figyermekeiket. Diszesíti a várost Szentiványi testvérek kastélya. A város felsõ végén éjszakról van egy kerek hegy ugynevezett Várhegy, mellyen hajdanában Gömör vára volt, mellyrõl a megye is neveztetik; de a törököktõl elpusztítatva, romjaiból a város több izbeni leégése után a városi lakosok ebbõl épitkezének, azt egészen széthordván, mostanában gyümölcsös.”
Evangélikus temploma 1882-ben épült neogótikus stílusban. A falu közepén a barokk-klasszicista Szent-Ivány-kastély áll. Az Istenhegy közelében levő szentkút vize egykor köszvényeseket gyógyított.
Az itt megemlített egykori gömöri településeket nem látogattuk meg, de átutaztunk rajtuk.
Alsószuha község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Kazincbarcikai kistérségben. Miskolctól 40 kilométerre északnyugatra, Aggtelektől 10 kilométerre, a szlovák határ mellett, a Szuha-patak partján. Alsószuha a 26-os útról Kazincbarcika vagy Putnok után lekanyarodva érhető el, Zádorfalvát Felsőnyáráddal összekötő mellékúton fekszik. Innen származik a köztörténeti jelentőségű Szuhay család. A 14. század elején említik először az írások a középkori templomot, melyet eredetileg Szent György tiszteletére emeltek. Védőszentjéről ekkor a községet Szentgyörgy-szuhának nevezték. 1558-ban török csapatok égették fel a falut, de újra benépesült. A későbbi lakosai már reformátusok voltak. A 19. században ismét leégett. A jelenlegi református templom késő barokk stílusú, 1828-ban épült.
Szuhafő környékét a 13. században a Bors-Miskóc nemzetség birtokolta. A középkorban feltehetően már volt kápolnája, erről azonban írásos dokumentum nem áll rendelkezésre. A reformáció korán elterjedt, a községben 1540-ben már református gyülekezet alakult. A 18. században már volt egy fatemploma, de ez 1780-ban a faluval együtt leégett. Ma is álló temploma 1782-ben épült, tornya pedig 1861-ben. A Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kápolnát 1973-1974-ben építették.
Putnok Serényi-kastély – Az egykori végvár helyén épült a 18. században. Mai klasszicista alakját 1834-ben nyerte el. Római katolikus templom alapjait 1829-ben rakták le a romokban lévő vár déli részén. Soós Miklós építész tervei alapján készült, barokk stílusban. Szentháromság tiszteletére szentelték fel 1836. október 8-án. Tornya 1854-ben épült Serényi kripta, műemléki védelem alatt áll, neoklasszicista stílusban készült 1860-ban Ybl Miklós tervei alapján, a köztemetőben áll, 1992-ben felújították. Nepomuki Szent János szobra. 18. századi, késő barokk munka. A kastélypark és a templom kerítését képező kőfalban van. Műemléki védelem alatt áll. Református templom. 1798 és 1804 között épült fel késő barokk stílusban. Orgonáját 1867-ben Bárány János építette.
A terület feltehetőleg már a neolit korban is lakott volt. 1283-ig királyi birtok volt, a gömöri uradalom része, később székhelye. 1283-ban IV. László király a Rátolth (később: Putnoky) családnak adományozza. A család sokat tett a település fejlődéséért, de a dinasztiaalapító Miklós halála után családi viszály kezdődött, amitől birtokaik lakossága is sokat szenvedett. A Putnokyak építtették a putnoki várat 1412-től 1427-ig. A vár a török hódoltság és az azt követő idők viszontagságai során elpusztult, Eger eleste után végvárként szerepelt, helyére 1834-ben udvarház épült.
A 19. században a Serényi grófok birtokaként a város fejlődött, kulturális intézményeket alapítottak, ennek ellenére 1881-ben Putnok elveszítette városi rangját. Iskolái országos rangúak, Gobbi Hilda is tanult itt a Gazdasági Felső Leánynevelő Intézetbe, most ez a gimnázium a Serényi nevet viseli.
A trianoni békeszerződést követően a kettészakított Gömör és Kishont vármegye Magyarországnál maradt részének székhelye lett 1920 és 1923 között, akkor azonban a megyetöredék kis mérete miatt egy átmeneti megye a Borsod, Gömör és Kishont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye része lett. A II. világháború utáni években Putnok folyamatosan veszített jelentőségéből, szerepét több értelemben is Ózd és Kazincbarcika vette át, 1989. március 1-jén azonban újra várossá nyilvánították. Putnok egyike annak a kevés észak-magyarországi településnek, amelyeknek a rendszerváltás inkább pozitívumokat hozott: a település fejlődésnek indult, bevezették a gázt, fejlődött a kulturális élet, a város egyre szépült. Putnok vezetősége hagyományt is teremtett a Gömöri Expóval, melyet már több alkalommal megrendeztek, valamint a kulturális jellegű Gömöri Nyár rendezvénysorozattal. Itt született 1844. október 14-én Tóth Ede népszínműíró. A szülőháza helyén épült lakóházon emléktábla őrzi nevét. Putnoki élményei alapján írta a Falu rossza című népszínművét.
Fényképeket a Galériában láthattok a teljessg igénye nélkül és szerkesztés alatt.
a beszámolót készítette Dr. Lenkey Béla
