Tartalom átvétel

Emlékezzünk Lenkey János honvédtábornok 1850. február 9-i halálára

Ezt a remek írást Dr. Sebestény Sándortól kaptam Lenkey János halálának évfordulójára. A cikket Bátai Ferenc által készített téli képek illusztrálják. Az írást becsatoltam a Családtörténet Lenkey Jánosról szóló fejezetébe is.

 

Bevezetés
A magyar nemzet tagjainak emlékezetében szomorú nap 185o. február 9-e! Lenkey János honvéd tábornok Aradon, a rettegett várbörtönben ekkor hunyt el. Felvillantjuk életútját.
Lenkey János Egerben, 1807. szeptember 7-én látta meg a napvilágot. Édesanyja Keszlerffy Terézia, Heves vármegye sebész főorvosának leánya volt. Anyai nagyapja az 1797-es nemesi felkelésben főhadnagyként szolgált, s még abban az évben magyar nemesi címet kapott. Az apai ág már 1365-ben szerepel a Gömör vármegyei nemesek között.
János édesapja, Lenkey Károly 1775. február 7-án született Lénárddarócon. Jogi tanulmányokat folytatott, majd Bécsben 1795. január 21-től a magyar nemesi testőrség tagja lett. Nyári szabadságra hazatért szüleihez Egerbe, s ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével. Házasságkötésükre 1800. december 9-én került sor, az egri püspöki főszékesegyházban.
Lenkey Károly nejét is magával vitte Bécsbe, ahol hamarosan megvált a testőrségtől. Szülőföldje neves borkultúrájára gondolva, italkereskedést nyitott, melyhez édesapjától kapott biztatást. Lenkey Mihály ugyanis az egri püspöki szeminárium uradalmánál előbb felügyelő-provizor, majd számtartó, végül gazdatiszt lett, s jelentős üzleti lehetőségeket látott a hazai borok bécsi árusításában. A bor felvásárlásában később sokszor segített fiainak. Miután beindult Károly üzlete, Ákos nevű öccsét is magához hívta 1801-ben Egerből Bécsbe. Különösen sajátos döntés volt, hisz a fiatalember az ügyvédi vizsgát épphogy letette. Vonakodva, de beállt a borárusító üzletbe, sőt 1810-től már önállóan vezette a borkereskedést és saját vendéglőt is nyitott, s átvette az irányítást.
Lenkey Károly első fia Károly János Szaniszló, Bécsben született 1803. február 27-én. Édesanyja 1805-ben azonban hazautazott kisfiával szüleihez Egerbe, miután hírét vették, a francia haderő Bécs elleni támadásának. Férje a borfelvásárlás miatt sokat utazott az országban, de amint tehette, Egert útba ejtette.
Lenkeyné második kisfiát, Nepomuk Jánost (a latin nyelvű egyházi anyakönyvben „Joannes Nepomuk” van), Egerben szülte meg 1807. szeptember 7-én. A kis csecsemőt néhány hónapos korában férjével bécsi lakásukba vitték. A franciák újabb támadásának hírére - ekkor már terhesen - 1809-ben ismét szülővárosába utazott az édesanya. Itt született harmadik fiúgyermeke Antal Lajos Bertalan 1809. dec. 17-én, aki kétnapos korában elhunyt. A hányattatás, a félelem felőrölte a fiatalasszony erejét, aki miután megtudta, hogy a francia katonák a bécsi Lenkey érdekeltségű bérelt pincékben jelentős károkat okoztak, kérte férjét, hogy jöjjön vissza végleg Egerbe, s családi vállalkozást adja át öccsének, Ákosnak. Lenkey Károly 1810-ben engedett a hívószónak, és úgy egyezett meg testvérével, hogy társtulajdonosként továbbra is ő intézi a magyarországi borok felvásárlását és Bécsbe szállíttatását.
Ifj. Lenkey Károly 1868-ban megjelent visszaemlékezése szerint édesapja 1812-ben, miután hazatért vidéki borfelvásárlói körútjáról, otthon csak két kisfiát találta, a személyzet gondjaira bízva. Az anya hazaköltözött szüleihez, a harminckét éves asszony összeroppant. Érthetetlen, hogy a gyermekek nagyapja, Keszlerffy János orvos addig sem vette magához unokáit, amíg veje hazaérkezett. (A doktornak gazdasági érdekeltségei is voltak, részvénytulajdonos volt különböző timsófőző manufaktúrákban, szőlőbirtoka pedig az egri un. Kocsi-dűlőben terült el.)
A család széthullása miatt Lenkey Károly így belekényszerült egy 1817-ig elhúzódó, az érseki joghatóság alá tartozó válóperes eljárásba, amelyet már nem Egerben csinált végig. Hírtelen haragjában baráti és üzlettársi meghívásra, Aradra költözött két kis gyermekével. A vármegye közigazgatásában al- és főszolgabírói állásokat töltött be. Károly fiát beíratta az aradi minorita atyák gimnáziumába, míg Jánost 1814-ben, Ákos öccséhez felvitte Bécsbe. Lenkey Jánost beíratták a neves Lőwenberg-intézetbe, ahol szép eredménnyel fejezte be gimnáziumi tanulmányait.
Ezután Lenkey János katonai szolgálatra a cs. és kir. 33-as, báró Bakonyi Imre altábornagy nevét viselő magyar gyalogezredhez vonult be. Ennek kötelékében 1822. július 22-én avatták fel hadapródnak, Korneuburgban még alapos utászkiképzésen is részt kellett vennie. 1827. január 1-én áthelyezték a Württenberg-huszárezredbe, ahol 1828. január 28-án alhadnagy lett, majd 1832. október 1-től főhadnaggyá léptették elő. 1839. április 1-én másodkapitányi, 1843. január 16-án pedig első rangú kapitányi rendfokozatot kapott, 1845-től főszázados.
 Édesanyja János fiát, másodkapitányi kinevezésekor, 1839-ben levélben kereste meg. Panaszkodó sorai azonban elnyomták az örömszerző szándékot. A 32 éves fiú gondjaival magára maradt. Így számolt be erről Károly bátyjának 1840. október 22-én írt, Radautz-ból címzett levelében: „Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmából írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról”. Leveléből sugárzott a gyűlölet apjuk iránt: elvált férjének Budán történt 1836. június 19-én bekövetkezett elhunyta se enyhítette haragját: „...szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért –– mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban szidalmazni. Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá”.
Az anya megszakította a levelezést kisebbik fiával, kinek nőtlenül eltöltött, emberpróbáló katonai szolgálata alatt, pedig oly nagy szüksége lett volna az anyai szeretetre.
Ifj. Lenkey Károlyt a sors szintén a katonai pályára irányította. Az aradi minorita gimnázium befejezése után, 1819-ben bevonult a 2. huszárezredhez hadapródnak. 1824-ben hadnaggyá avatták a József huszárezredben, 1836-tól már századosként századparancsnok. Itt együtt szolgált Pálffy Jánossal (1804-1857), az előkelő székely nemesi család tarcsafalvi ágának kiváló sarjával, az 1848/49-es forradalom képviselőházának első alelnökével, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjával. Pálffy János külön szócikkben emlékezik meg arcképvázlat gyűjteményében egykori tiszttársáról, Lenkey Károlyról: „Együtt szolgáltunk a József huszároknál; ő kapitány volt, mikor én elhagytam a katonaságot; később ő nyugalmaztatott...”
Lenkey Károly 1839-ben szerelt le a császári haderőből saját kérésére. Távozásának igazi oka – akkor így mondták - hogy „rangon alul nősült.” Szlavóniában, Vukovár keves városában beleszeretett a helyi postamester szép leányába, Preidigo Máriába, a leány szüleinek anyagi helyzete azonban nem tette lehetővé a nősüléshez előírt tiszti kaució letételét. Erre Károly megvált a hadseregtől, elvette a lányt, majd amikor édesanyja 1845-ben elhunyt Egerben, nem tétovázott, s Vukovárról elhozta kis családját Egerbe. Kis feleségét ekkor már Albin és Emma leánya kísérte. Lenkey Károly gazdálkodásba fogott szülővárosában, ehhez kellő alapot nyújtott édesanyja ingó és ingatlan vagyona. A János öccsét megillető vagyonrészét pénzben megváltotta.
 
A forradalom és szabadságharc napjaiban
A két Lenkey testvér életében az 1848-as forradalomjelentős változást hozott. A magyar kormány rendelkezésére a birodalmi katonaságnak csupán az a része állt, amely itt állomásozott: nyolc gyalog- és két lovasezred szolgált az ország területén, kb. 18 ezer fővel. Ebből azonban csak két gyalogezred volt magyar legénységű. A kormány két úton próbálkozott a haderő létszámának emelésével: egyrészt Esterházy Pál, a király személye mellé rendelt miniszter révén szorgalmazta a császári Hadügyminisztériumnál, hogy küldjön haza Galíciából és Morvaországból magyar ezredeket, másrészt a minisztertanács 1848. április 26-án határozatot hozott az önkéntes őrsereg kiállításáról. Az őrsereg esetében tízezer katonával számolt, s hozzákezdett a költségvetési fedezet biztosítására is. Az önkéntesek toborzását a kormány1848. május 19-én elrendelte, V. Ferdinánd király utólagos jóváhagyásában bízva.
A rákövetkező napokban István főherceg nádor közbenjárására a király a magyar országgyűlést 1848. július 2-re összehívta. A szokásjog szerint a királyi leiratra válaszfeliratot kellett fogalmaznia a parlamentnek, amelynek vitáját már az első ülésen elkezdték.
A magyar kormány hamarosan valóságos dilemma elé került, hisz a császári haderő harcba kényszerült az olasz tartományok függetlenségéért küzdő, egyúttal a szárd királyság által is támogatott, felkelőkkel. Batthyány miniszterelnök ugyanakkor korábban még Pozsonyban a diétán az 1723-as Pracmatica Sancio olyan értelmezését fejtette ki, mely szerint Magyarország hadserege más népek szabadságának eltiprására nem használható fel. Időközben az ország délvidékén a határ körzetében a szerb felkelők már elkezdték garázdálkodó akcióikat. Horvátország, mely a Szent Korona országának társországa volt, szintén szeparatista útra tért. Batthyány Lajos miniszterelnöknek 1848. július 4-én támadt egy áthidaló ötlete, mely szerint a válaszfeliratban ígérjen meg a magyar országgyűlés Bécsnek katonákat, egy feltétellel. Nevezetesen, a katonákat bevethetik Itáliába, ha az osztrák kormányzat politikai és erőszakvédelmi eszközökkel segít a horvát és szerb szeparatista akcióknak véget vetni. A válaszfelírat elment, gyakorlati kedvező hatása azonban nem lett. Így a magyar kormány rákényszerült önálló magyar hadsereg felállítására.
A magyar képviselőház 1848. július 11-én, Kossuth Lajos pénzügyminiszter előterjesztésében „egyetemes felállással”, azaz közfelkiáltással, észrevétel nélkül – miként a jegyzőkönyv rögzíti – „a honfiúi közlelkesülés érzelemkönnyei között” fogadta el azt a kormány-indítványt, mely 200 ezer újonc kiállítását és költségeikre 42 millió forint megszavazását kérte a haza védelmére. Az újoncozási törvényjavaslat elfogadására azonban csak az augusztusban 16-23. között lefolytatott parlamenti vita után került sor.
 
"Polak, Węgier, dwa bratanki, / I do szabli, i do szklanki”.
 (Lengyel-magyar két jó barát, / Együtt harcol karddal, s issza borát. )
A Magyar Szent Korona országának határán kívül állomásozott 1848 tavaszán a Württenberg-huszárezred. A galíciai Brezany városka közelében, többnyire falusi házakba beszállásolva teltek napjai. Az ezred a szokásos hadrendben, négy osztályból állt, mindegyik két-két századra sorolva. Az ezredesi osztály 2. századának parancsnoka volt Lenkey János első osztályú kapitány.
A helyi lakosság többnyire lengyelekből, németekből és ukránokból állt. A lengyelek patriotizmusa Stanislauban (lengyelül: Stanislaw/Stanisławów) 1848 áprilisának utolsó napjaiban már tüntetésszerű akciókba torkollott, ezért a helyőrség megerősítése céljából Lenkey századát odavezényelték. A huszárok nem vették jó néven hogy a civil lakosok közül a férfiak fegyvert viselnek, s ez növeli a veszélyérzetet, de  Lenkey kapitány paranccsal lezárta a morgolódást, „kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad”. Időközben felengedett a katonák és a helyi lakosság között a fagyos légkör, a századparancsnok gyakran hallotta a fogadókban, kocsmákban, a helyi kaszinóban, amikor a lengyel polgárok iszogattak és barátkoztak a magyar huszárokkal, poharuk tartalmának felhörpintésekor így kiáltottak: "Polak, Węgier, dwa bratanki, / I do szabli, i do szklanki.” (Lengyel-magyar két jó barát, Együtt harcol karddal, s issza borát.)
 S még az is előfordult, hogy a huszárokat biztatták, tűzzék ki a magyar kokárdát. Persze ha a parancsnok ezt észrevette, leszedette katonáival mellükről a jelképet. Már a szeles április végén jártak, a tisztek éppen színházban voltak Stanislauban, amikor a lengyelek egy helyi előkelőség szánt „macskazenét” összekötötték egy tüntetéssel. Ennek feloszlatására a birodalmi katonaság bevetéséről döntött az osztrák parancsnok, melynek legénysége többnyire ukrán volt. A katonák feltűzött szuronnyal léptek akcióba, s ennek során egy fiatal lengyel gróf életét vesztette.  Kiszivárgott az is, hogy az eltávozáson lévő magyar huszárok a tüntetők közé keveredtek. Lenkey parancsnoknak a szolgálati szabályzat szerint kötelessége volt a rendkívüli eseményt kivizsgálni, ez igen nehézkesen ment, túlságosan ő maga sem erőltette. Közben felravatalozták az elhunyt gróf holttestét a kastélyban, ahová bárki bemehetett kegyeletét leróni. A római katolikus szertartású temetésre az elhunyt szülei az előkelőségek mellett a helyi tisztikart is meghívták. Természetszerűen a parancsnok megjelenése gesztusértékű volt, Lenkey János kapitány tisztelettel hajtott fejet a koporsónál. Azon viszont meglepődött, hogy a századának néhány tagja, gyertyával a kezében kísérte a koporsót a sírhoz, és ott maradtak őrt állva. E katonákat aztán a kapitány elparancsolta onnan.
A következő napok újabb atrocitásokat hoztak, s ezt a bécsi hadügyminisztérium parancsa generálta, mely a lengyel polgárőrség lefegyverzésére adott utasítást. Ez nem ment erőszak nélkül. A feldühödött tömeggel szemben elől állt a sorkatonaság, mögötte helyezkedtek el zárt alakzatban a huszárok. A tüntetők átszakították a gyalogság sorfalát és elérték a lovaikon ülő huszárokat is. Ekkor azonban Lenkey kapitány nem adott parancsot a huszároknak kardjuk kivonására, vagyis a beavatkozásra, hanem tisztjeivel és altisztjeivel együtt szóba állt a hangadókkal, mire a tömeg lassan szétoszlott.
A váratlan fraternizálás gyanússá tette Lenkey kapitányt és katonáit, s felsőbb parancsnoki vizsgálat indult ellenük. A századot külön dandárparancs rótta meg viselkedése miatt, mintha nem lehet megbízni bennük, és a lengyelekkel tartanak. A dandárparancsot Répásy Mihály őrnagy olvasta fel, aki kijelentette a kedélyek lenyugtatására, hogy ő nem hiszi, hogy a katonák a lengyelekkel tartanának. Közölte a felsőbb parancsot, a századot visszavezényelték Marianpolba, a laktanyába. Mindez az őket felváltó 2. őrnagyi osztály 2. százada legénységének gúnyolódásai közepette történt.
 Lenkey János parancsnokot pedig megfenyítették hatnapi fogsággal. A fenyítés okaként azt hozták fel, hogy nem akadályozta meg a huszárok részvételét a temetésen.  Lenkey hirtelen haragjában nyugdíjazását kérte a hadseregből, a jóváhagyó parancs megérkezéséig, szabadságot kért.
Lenkey János századának parancsnoka Schimpf százados lett, akinél két tizedes hamarosan kihallgatásra jelentkezett. Arra kérték a századost, hogy tudassa velük, mi történt volt parancsnokukkal és miért vádolják őket azzal, hogy a lengyelekkel tartanak. Az első kérdésre azt a választ kapták – írja Hermann Róbert tanulmányában -, hogy „nem tartozik rájuk, majd Lenkey gondoskodik magáról”. A másodikra azt felelte, nehéz bármit tenni az ügyben, mert már közszájon forgott a hír a városban. A katonák erre közölték, hogy az egész századnak fáj a vád, ami vénasszonyok pletykáján alapszik. Kérték, hogy a százados továbbítsa kijelentésüket jelentésében a parancsnokságnak.
 
Hazatérés
A század élelmiszerrel való ellátása Mariampolban elég akadozó volt, s ez rossz közérzetet keltett. A posta-futárszolgálat azonban jól működött: Hajdú Mihály közhuszár 1848. május 26-án levelet és csomagot kapott otthonról. Ebben két magyar nyelvű nyomtatvány volt. Az egyiken Petőfi Sándor Nemzeti dala volt feltüntetve mottóként, pontosabban a vers első szakasza. Hajdú közlegény éppen az utcán állt, s a röpiratot olvasta, amikor szembejött vele Rátonyi tizedes, aki az egyik példányt elkérte tőle. Hajdúnak az volt a szándéka, hogy a másikat odaadja Fiáth Pompejus főhadnagynak. Őt azonban nem találta szálláshelyén, erre bement a laktanyába. Ott az érdeklődő társainak megmutatta, egyikük hangosan felolvasta a röplapot. Ebben az állt, hogy Magyarország szép alkotmányt harcolt ki magának, s a katonáknak a veszélyben lévő haza megsegítésére vissza kell jönniük. Nagy szükség volna rájuk társalakulatuk, a nemzetőrséget kiképzésében. Ne hagyják a katonák, hogy más népek nyakára ültessék őket, hogy felhasználják a szabadságukért küzdő népek ellen. Keressék meg magyar hazafias lelkületű tisztjeiket, s vezetésükkel térjenek vissza hazájukba, de ha ez nem sikerül, maguk keljenek útra. (A röpiratot lemásolták többen, Lenkey szerint az 1. századnál is találtak 39 darabot.)
A röpirat feltűntét Böszörményi közvitéz jelentette Fiáth főhadnagynak, aki kiküldte Rátonyi tizedest és Harsányi őrmestert, hogy hozzák be neki. Ez megtörtént,  Fiáth elolvasta, s hívatta Hajdú közlegényt. Ez május 28-án volt, két nappal a levél érkezése után: a főhadnagy eltépte Hajdú előtt mind a két példányt, s azt mondta, nem kell hinni tartalmának. (Más források szerint, az egyik példányt a legénység előtt tépte szét.)
Már közel volt Pünkösd szép ünnepnapja, amikor 1848. május 28-án, éppen vasárnap lévén a huszárszázad legénysége a déli ebéd után lement fürödni a Dnyeszterhez. Megmártóztak, majd összeültek megbeszélésre, mitévők legyenek, vannak-e újabb hírek otthonról? A folyóparton a katonák végül elhatározásra jutva esküdt tettek egymásnak: „Esküdjünk a magyarok Istenére, hogy egymást az utolsó csepp vérig, el nem hagyjuk”.
Ezzel a nagy elhatározással tértek vissza a laktanyába, este 10 órára tervezték az indulást. Ha a tisztek és altisztek nem jönnek velük, akkor kényszerítik őket, így döntöttek. Bögözi közvitéz, aki csak a laktanyában értesült társai szándékáról, s azt „bűnös” döntésnek találta, kiment a laktanyából az utcára. Itt találkozott Rátonyi tizedessel, s elmondta neki, hogy mit terveznek a társaik. Rátonyi erre kocsit kerített, s Bögözit magával vitte kocsin Stanislawba, hogy közöljék Rápásy őrnaggyal a dolgot. Ennek híre támadt a laktanyában: az akkor beérkező Juhász tizedest utasították az indulásra kész katonák, hogy menjen Rátonyi után, és hozza vissza, különben mindkettőjüket agyonlövik.
Rátonyi tizedes útközben találkozott Orsich hadnaggyal, aki éppen Stanislawból Mariampolba tartott. Orsich hadnagy csatlakozott hozzájuk. S amikor a Rátonyiék után küldött Juhász tizedes utolérte őket, Orsich megkérte, hogy menjen vissza Mariampolba és hozzza magával poggyászát. Juhász és Bögözi erre visszamentek Mariampolba, majd csatlakoztak a velük szembejövő huszárokhoz.
Orsich hadnagy és Rátonyi tizedes Stanislawba megérkeztek, és jelentették az ügyet Répásy őrnagynak. Répásy ezt követően gyorsan megkereste Lenkey János kapitányt és kihallgatást kértek mindketten Killiány József tábornoktól. Ez megtörtént, a tábornok meghallgatta a jelentéstevő tiszteket. A tábornok először arra gondolt, hogy a Stanislawban állomásozó huszárszázadot küldi utánuk, de tekintettel arra, hogy a hazafelé tartók jelentős távolságra voltak már tőlük, és az is felmerült benne, hogy esetleg az utána küldött huszárokat is ráveszik a hazatérők, hogy velük tartsanak, másként döntött. Répásy tanácsára elrendelte, hogy Lenkey János kocsin menjen százada után. Lenkey kapitány hajlandó volt eleget tenni a kérésnek.
Közben Mariampolban egy közvitéz felkereste a vendéglőben tartózkodó Fiáth Pompejus főhadnagyot és Schimpf századost, s elmondta neki, hogy a legénység nyergel. Schimpf százados erre egy katonát menesztett a stanislawi hadosztály parancsnokságra, majd a laktanyához ment.
A magyar huszárok már ekkora ellátták lovaikat, kicserélték az elhasznált ruházati darabjaikat, felszerelést, lőszert és élelmiszert vételeztek. A századpénztárhoz és a díszegyenruhákhoz nem nyúltak, nehogy rablással vádolhassák őket, gyakorló öltözetben készültek a nagy útra. Emberi akadály is jelentkezett, mert huszonöt katonafeleség volt ott éppen, őket egy szobába zárták, „nehogy siránkozásaikkal eltérítsék férjeiket szándékuktól”. A készülődés közben toppant be az istállóba Fiáth Pompejus főhadnagy, aki mikor meglátta a pakolást, sietve távozni készült, a századügyeletest akarta értesíteni. Egy katona útját állta, majd a főhadnagyot szekérre ültették, s a század felsorakozott. Este húsz óra körül indultak el a huszárok a délceg Kárpátok irányába. A Dnyeszter folyón átszállították Fiáth főhadnagyot egy dereglyén, majd az altiszteket továbbra is őrizet alatt tartva, továbbmentek. Nadwórnánál találkoztak a kocsin szembejövő Lenkey kapitánnyal. Állítólag egy huszár ráfogta karabélyát, a többiek azt kiáltozták, hogy jöjjön velük, mert vele akarnak élni és halni, a haza veszélyben forog. Lenkey János megpróbálta lebeszélni őket hazatérési szándékukról, de eredménytelenül. Ezután fogolyként bántak vele, amikor áthaladtak Nadwórna városán, Lenkey gyalog, fegyveres őrizet alatt volt kénytelen gyalogolni. Fiáth főhadnagyot is így kisérték át a városon. 1849. május 29-én érték el a huszárok a magyar határt.
Mielőtt Kőrösmezőre bevonultak, két huszár felszólította Lenkey Jánost, hogy vegye át a parancsnokságot, álljon a század élére. Lenkey ezt meg is tette. (Később a hadbírósági vizsgálat alkalmával Lenkey arra hivatkozott, hogy a kérést azért nem tgadta meg, mert nem akarta, hogy a században rendetlenség keletkezzen; úgy vélte, ezáltal a köznyugalomnak és közbiztonságnak jelentős szolgálatot tehet.)
 A század beérkezését az országba Máramaros megye főispáni hivatala jelentette a magyar kormánynak. A miniszterek 1848. június 3-án tárgyalták meg az ügyet. Azt a döntést hozta a minisztertanács, hogy a hadügyminisztérium útján elrendelik a szökés kivizsgálását, ugyanakkor amnesztiát is kérnek a legénységnek.
 Lenkey János kapitány jelentése szerint, mely Máramarosszigeten 1848. június 30-án kelt, az ezred 2. századának hadilétszáma 196 fő volt. Ebből hat fő volt tiszt (négy százados, egy főhadnagy és egy alhadnagy), két fő őrmester, egy trombitás, egy századkovács, egy tiszteletbeli őrmester, tizenegy fő tizedes, őt fő őrvezető, egy írnok, és 168 közvitéz. Közülük egy százados, egy főhadnagy és két hadnagy Galíciában maradt. Nem tért vissza egy őrmester, a trombitás és a kovács sem tartott a hazatérőkkel, a tizedesek közül ketten szintén lemaradtak. Egy katona szolgálati úton volt, Debrecenben toborozott újoncokat. A legénységi állományból ketten szintén Debrecenben toboroztak, egy katona pedig Tiszaújlakra volt vezényelve.
Még nem kezdődött meg a hadbírósági eljárás, amikor 1848. június 15-én, nyolc közvitéz levelet írt Mészáros Lázár hadügyminiszternek. Közöttük volt Hajdú Mihály is, aki a röplapot kapta. A levél így szólt: „Mi katonai állásunkat ismerve, a szigorú katonai törvényt áthágtuk, mivel értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére, ezen felhívásra a vér felforrva ereinkbe, minden szigorú katonai törvényről elfelejtkezve, s édes hazánk boldogsága és csendje fenntartására siettünk (e vétek el van követve)” – idézi a levélrészletet Hermann Róbert hadtörténész. A katonák kegyelmet kértek az egész század nevében, „mely külországon, idegennemzet közt, honátul elzárva, sanyarúan töltött több éveket”, s amelynek tagjai úgy vélték, hogy „talán szüleink kivetve kebleikből, veszni hagynak”.Ám amikor a felhívást megkapták, „kétszeresen is forrott minden fiú keblében a haza iránti buzgó szeretet”, és győzedelmeskedett „a borzasztó vakmerő elszántság”. Arra kérték a hadügyminisztert, ne tegye ki őket annak a „legborzasztóbb szégyennek”, hogy visszaküldi őket Galíciába. Arra kérték, hogy inkább küldje azok ellen, „kik forró[n] szeretett hazánknak végveszélyt agyarkodni riadnak”.
 
Hadbírósági vizsgálat
A hadbírósági vizsgálat 1848. június 16-án kezdődött meg. A vizsgáló tisztek alapos munkát végeztek: egyénileg két tisztet, két őrmestert, nyolc tizedest, öt őrvezetőt valamint 27 közlegényt hallgattak ki. Június 28-án még külön 19 huszárt, június 29-én pedig testületileg 7o közvitéz állt a hadbírák előtt. Összesen 133 fő került vizsgálat alá. Köztük volt egy szabadságolt állományú huszár is, s meghallgatták egy közvitéz feleségét is.
A kihallgatásokat vezető hadbírót és a vizsgálótiszteket különösen a szökés okai érdekelték. E tekintetben a vallomások meglehetősen egybehangzóak voltak: megemlítették a stanislawi temetésen való részvételüket elítélő dandárparancsot, a Lenkey kapitány elhelyeztetése miatti elkeseredésüket, a Mariampolba való átvezénylésüket, s végül a Hajdú által kapott röplap hatását. Erre június 29-én a vizsgálók úgy döntöttek, a vallomások egybehangzóak, további egyéni kihallgatások fölöslegesek, a legénység egymás közötti összebeszélését a bizottság úgysem tudja megakadályozni. Ezért összehívták a kihallgatásra még nem került állomány tagjait, figyelmeztették őket, hogy csakis az igazat vallják, majd testületi vallomást vettek el tőlük, melyet aláírattak velük. (Valószínűleg a hadügyész fogalmazta meg a „vallomást” – írja Hermann Róbert -, majd lefordították magyarra és felolvasták neki.)
Ennek a „vallomásnak” az volt a lényege, hogy a legénység azért követte el a szökés bűnét, mert hazájukat veszélyben lévőnek hitték, s ennek segítségére akartak sietni. Alávetik magukat a rájuk mérendő büntetésnek, minden parancsnak engedelmeskednek. Hazajövetelükről nem beszéltek polgári személyekkel, felszólítást se kaptak ilyen civilektől.
 Schönberg hadbíró őrnagy 1848. június 30-án összefoglaló jelentést készített a kihallgatásokról. Ebben megállapította, az kétségtelen, hogy a legénység katonai engedetlensége már kint Galíciában a stanislawi temetés alkalmával megnyilvánult, a lengyelekkel való együttérzésük felől sincs kétely, s Lenkey kapitány sorsával kapcsolatos érdeklődésük is – ezzel a Marianpolba való átvezénylésre utalt – a feltétlen katonai engedelmességük ingatagságát mutatta. A hazatérésre a döntő lökést a Hajdú Mihály által kapott felhívás okozta. A hazai helyzetről a katonák rokonaik leveleiből és újságokból értesültek. Ezek a hírek és különösen a felhívás a legénységnél lelkesültséget és izgatottságot keltett. Köztük nagyszámú diák van található, akik a körülményüket jobban meg tudják ítélni, és „butábbik részét” társaiknak, fel tudták tüzelni és magukkal ragadni.
A hadbíró szerint a tett olyan tervszerűen és energikusan volt kivitelezve, hogy feltételezhető, valaki olyan vette rá a legénységet a szolgálati szabályzattól való eltérésre, aki a nagy lelkesedés mellett a szükséges szellemi képességgel és energiával is rendelkezett. Kilétét nem sikerült megállapítania. A legénység többségének honvágya, a mariampoli kaszárnyában történt kényszerű elhelyezésük, s az irántuk megnyilvánult bizalmatlanság és Lenkey elvesztése miatti elégedetlenség, mind hozzájárult a lépéshez. Azt se lehet kizárni – írta hadbíró -, hogy a tisztek is egyetértekkel a legénységgel: példaként Juhász tizedes esetét említette, aki megszökhetett volna úgy, mint Rátonyi tizedes. Végül a hadbíró így vélekedett jelentésében. „A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni.”
A hadbírósági ítéletből kiderült, hogy tíz katona volt, aki már korábban is vizsgálat alatt állt lopásért, orgazdaságért, őrszolgálat elhanyagolásáért, s most kihallgatták őket. Hármukat felmentették, egyiküket lefokozták, hat személyt viszont vesszőfutásra ítélték. A szerencsésebbek megúszták a háromszáz ember közötti egyszeri oda-vissza futással (ez hatszáz vesszőcsapás), de volt olyan is, aki négyszer, hatszor sőt tízszer tette meg az utat (24oo, 36oo, 6ooo csapás) - írja tanulmányában Hermann Róbert.
A század végül azt kapta büntetésül, amiért valójában hazajött: Mészáros Lázár hadügyminiszter a délvidéki hadszíntérre vezényelte bevetésre a szerbek ellen.
 
Honvédő harc a Délvidéken
Mészáros Lázár hadügyminiszter a Délvidéken kitört szerb lázadás miatt, 1848. július 13-án kiadta a parancsot a nemzetőrség mozgósítására és a térségbe küldésére. Majd hozzájuk csatlakozott Lenkey János kapitány százada is. Augusztus 1-én maga a hadügyminiszter is szemleútra indult.
A hazafiúi elszántságra szép bizonyságot találunk Heves vármegyében, ahol az első alispán Blaskovits Gyula kijelentette, ő „mint egyszerű polgár, mint egyszerű nemzetőr, vállalkozó polgártársaival Kulára fog menni, vívandó a hazáért, s meghalni örömmel ott, ha kell, a nemzet boldogságáért.” Az egri és gyöngyösi nemzetőrök 1848. július 31-én indultak el Egerből. A város határában Lenkey Károly őrnagy mondott „lelkes búcsú szózatot,” amit a város lakossága nevében Rózsa Károly polgármester fogadott illő szavakkal. A hevesi nemzetőrök Szolnokon várakoztak augusztus 2-ig, akkor kapták a parancsot, hogy a Bács-Bodrog vármegyei Kulára vonuljanak. A Tiszán való szállításra nem kaptak gőzhajót, ezért ötnapi veszteglés után két részre osztották a háromezer fős egységet, és előfogatokon szállították Szegeden át, Szabadka érintésével a verbászi illetve a temerini táborba. A zömében gyöngyösiekből álló 2. nemzetőr csapat Szegeden, az egri születésű Lenkey János kapitány századával is találkozott. Erről így számolt be Spetykó Gábor ügyvéd Járekből keltezett augusztus 16-i levelében: „Szolnokról – hol egy éjszaka bennünket a szabad ég alatt irtózatos fergeteg és szélvészes zápor lepett meg, s hol a hadi élet viszontagságaival némileg ismerkedni kezdünk – a zászló alá történt újabbi felesküvésünk után kiindulván, augusztus 7-én Szegedre értünk, hol őszinte magyar lelkesedéssel fogadtatánk. Lenkey kapitány, ki századával aznap reggel érkezett Szegedre, előnkbe jött a város szélére, s ott sokunkkal kezet fogva üdvözölt, s tettekre lelkesített!” S milyen kegyetlen a sors, a Galíciából hazaszökött egykori württenbergi huszárezredbe tartozó magyarok másik vezénylő tisztje, Fiáth Pompejus főhadnagy, augusztus 19-án hősi halált halt a 2. szenttamási (Srbobran) csatában.
Lenkey János kapitány a szabadságharc alatt 1848. október 9-én őrnagyi kinevezést kapott a 14. (Lehel) huszárezredbe. Innen már október 12-én alezredesi rendfokozattal átkerült a Hunyadi huszárezredbe, ahol egykori – Galíciából vele hazatért - bajtársai is voltak. Itt október 16-tól ezredparancsnoki beosztást és ezredesi kinevezést kapott.
A neki alárendelt katonai egységbe osztották be ideiglenesen a betyárként elhíresült Rózsa Sándor, mintegy százötven fős csapatát, akik készek voltak a hazáért harcolni.
Lenkey János ezredes decemberben a Bakonyi Sándor honvéd tábornok parancsnoksága alatt álló bácskai hadtest egyik dandárjának élére került. Bakonyi Sándor 1848. december 16-án elhagyta a magyar honvédséget: utóda Esterházy Sándor tábornok is vonakodott következetesen végrehajtani az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsait. Így fordult elő, hogy 1849. január 16-án, a Verbászon tartott tiszti gyűlésen Esterházy több tiszttársával kijelentette, hogy nem hajlandó a továbbiakban a császári reguláris csapatok ellen harcolni. A hadtestet a felbomlástól gróf Vécsey Károly ezredes, Lenkey János és Baudisz József százados határozott fellépése mentette meg.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos aláírásával Lenkey Jánost 1849. március 15-én tábornokká nevezte ki. Március 18-án vezérőrnagyi rangban át kellett vennie a komáromi várőrség parancsnokságát. Bejutott az ostromzár alatt álló várba és Guyon Richárd tábornok megérkezéséig, 1849. április 20-áig ő irányította a várerőd védelmét. (Guyon és Lenkey kinevezése a komáromi várba szükségmegoldás volt; Kossuth így akarta megoldani azt a problémát, hogy a hadsereg márciusi átszervezésekor a főseregnél nem jutott nekik megfelelő beosztás.) Lenkey a komáromi várban lelkiismeretesen ellátta feladatát, de huszártiszti hadtudományi szakismeretei jobban voltak használhatók mozgó hadtesteknél. Ezért május 20-án a Tisza körül alakuló új lovashadosztály felállítását bízták rá, de beosztását betegsége miatt nem vette már át. A szabadságharc honvédő harcaiban a továbbiakban nem vett részt.
Görgei Artúr katonai főparancsnok, aki ekkor már egyben a polgári főhatalom vezetője is volt haditanácsot tartott Aradon a fegyverletételről. Serege 1849. aug. 12-én reggel Világosra ért, s ott letáborozott. Görgei főhadiszállását Bohus Antal kastélyában ütötte fel; ide érkezett nemsokára Duschek pénzügyminiszter is, a meglevő arany- és ezüstkészlettel, valamint a még meglevő összes pénzzel.
Déltájban érkeztek vissza a Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz lovassági tábornok, Ártándon lévő főhadiszállására küldött hadikövetek, akiket néhány tiszt és egy kis kozák csapat kísért vezérkari főnökükkel, Frolov tábornokkal. Az orosz főtiszt közölte, F. J. Rüdiger tábornok Görgeynek Aradról kelt ajánlatát elfogadta; semmi feltétel teljesítését meg nem ígérheti, az egyet kivéve, hogy a fegyverletétel aktusánál osztrák katonaság nem lesz jelen. Rezzenéstelen arccal hozzátette, hajlandó a magyar hadseregnek „méltányos óhajtásait” magasabb helyre pártolólag felterjeszteni.
 Görgei tábornok utasítására a főhadiszálláson hozzáláttak egy jegyzék összeállításához, mely végül 6 pontból álló kérést tartalmazott: 1. A tábornokok és főtisztek megtarthassák kardjaikat. 2. Az egész hadsereg tagjai és a hozzája csatlakozott polgári személyek részesüljenek amnesztiában. 3. Személyes szabadságuk biztosítva legyen és szabadon rendelkezzenek a körülöttük levő ingó vagyonról, lóról, kocsiról stb. 4. A magyar pénzjegyek kerüljenek beváltásra. 5. Az orosz cár Ő Felsége, járjon közbe Magyarország érdekében az 1848. törvényes alkotmány helyreállítása végett. 6. Legyen szabad a jelentkező magyar katonatiszteknek ugyanazon ranggal, orosz szolgálatba lépni.
Mialatt e kívánságlistát összeírták, Görgei tábornok Frolovval megállapodott a fegyverletétel idejéről, módjáról, annak helyéről. Eszerint a magyar csapatoknak 1849. augusztus 13-án, délután 3 órakor, az Arad vármegyei Pankotán túl, a szőllősi rónán, a Csiger patak mentén kell felsorakozniuk. Ez az Arad és Világos mezőváros közötti térségbe esett.  Ezek után Frolov vk. főnök visszatért a bihari Ártándra, Rüdiger főhadiszállására.
1849. augusztus 13-án, közvetlenül a Csigérszőllős melletti róna térségében, Görgei parancsára két harcvonalba álltak fel csapataink. Az első harcvonal jobbszárnyán a VII. hadtest, Pöltenberg Ernő tábornok vezénylete alatt a Szőllős felőli oldalon foglalt állást, a III. hadtest gróf Leiningen Károly tábornok parancsnoksága alatt a csatorna partjáig elhúzódóan a balszárnyon állott fel. A második harcvonalat Nagy Sándor József tábornok I. hadteste és Querlonde ezredes aradi tartalék hadosztálya képezte. A két harcvonal közti térségben a tüzérség Pszotta Móric ezredes alatt állította fel ágyúit, míg leghátul a külön szolgálati ágnak számító szekerészet (trén) egységei foglaltak helyet.
A felvonulás befejezése után kezdetét vette a lefegyverzés. Egyes csapattestek darabokra tépték hadilobogóikat, melyeknek foszlányain tisztek és a legénység egyaránt megosztozkodott. Horváth Mihály történetíró 1865-ben Genfben így emlékezett az eseményre: „Csak katona érezheti voltaképpen a fájdalmat, mely a katona szívét elárasztja, midőn fegyvereitől, dicsősége ezen eszközeitől, ily módon kell megválnia. Sokan a kétségbeesés dühében, fegyvereiket eltörték, mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálák, hogy vezettessenek ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagokat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra, s vőnek egymástól búcsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván. Legsiralmasb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kelle megválniok. Aki máskor egy tagját vonaglás nélkül metszeté le, most gyermek módjára síránkozék, midőn lovától elszakadt. Sokan kedves lovukat inkább agyba lőtték vagy leszúrták, mintsem hogy más kézre kerüljenek.”
Görgei Artúr a formális követelményeknek megfelelően F. J. Rüdiger tb. elé lovagolt: az orosz főtiszt  néhány formális szót váltott vele, majd kezet nyújtott neki. Görgey ezután átnyújtotta a honvédsereg létszámkimutatását: ebben 11 tábornok (közte Lenkey János), 1426 törzs- és főtiszt; továbbá 23 163 gyalogos és 4830 huszár szerepelt.
 A lefegyverzés végeztével Rüdiger tb. Görgei főparancsnok kíséretében az esti szürkületben végig lovagolt a szárnyaszegett magyar hadsereg katonáinak sorfala előtt, majd ellovagolt főhadiszállására.
A lefegyverzett magyar legénység 3 lovas-, 1 kozák ezred és 1 tüzér dandár fedezete alatt még az est folyamán a számára Zarándnál kijelölt táborhelyre vonult, s innen másnap a lovakkal együtt Sarkadra kísértetett, ahova átvételükre osztrák csapatok rendeltettek ki. A fegyvereknek Nagyváradra való szállításával az egyik orosz gyalogezredet bízták meg.
Lenkey János tábornokot tiszttársaival együtt aug. 15-én reggel Nagyvárad felé indították el, de Nagyszalontáról váratlanul új parancs érkezett: Sarkadra, majd Gyulára kellett menniük, ahol augusztus 23-án orosz kézből osztrák felügyelet alá kerültek. Innen kerültek át a vezénylő tábornokok Aradra.
 
Az aradi vértanúk
A szabadságharc leverése után Lenkey János tábornok is Aradra került vezénylő tiszttársaival együtt. Hadbírósági eljárás várt rá. Ide érkezett 1849. október végén Pestről – ekkor már a rögtönítélő bíróságokat megszüntették - 36 fogoly, egykori császári magyar tiszt, köztük Lenkey János tábornok bátyja, Lenkey Károly ezredes. A most érkezett tiszteket Aradon előbb a vár kazamatájában helyezték el, a szavak kevesek ahhoz, hogy méltatlan helyzetükről beszámoljunk
Lenkey Károly ezredes a katonai börtönben tudta meg, hogy tábornok öccsét is ott tartják fogva. Suttogva mesélték el neki a vádiratot. Karl Ernst törzshadbíró 1849. szeptember 26-án aláírt „Votum informativum”-ban [Szolgálati jelentés] így rögzítette a tényállást: „7. Lenkey János vádlott Maryapolban, Galíciában állomásozott lovasszázadával, és mikor a század onnan múlt év május 28-án Magyarországra szökött, Killiány tábornok úr az a parancsot adta a vádlott úrnak, aki éppen Stanislauban volt, hogy lovagoljon a század után és vezesse vissza. A legénység azonban nem engedelmeskedett neki, és mivel ő attól tartott, hogy rablók és tolvajok lesznek belőlük, ha magukra hagyja őket, velük jött Magyarországra”. A hadbíró Lenkeyt következetesen kapitányként említi, mivel nem ismerte el csak a császári hadiszolgálat törvényességét. A jegyzőkönyv azonban rögzíti: Lenkey rendelkezik 1848. október 12-én kiállított alezredesi, 16-án keltezett ezredesi és 1849. március 15-én, Kossuth Lajos aláírásával ellátott tábornoki kinevezési okirattal. Lenkey Jánosnál semmilyen enyhítő körülményt nem talált, ezért így fogalmazott az elvakult bérenc: „Lenkey kapitány vádlottnak nincs mentsége; miután belekeveredett a mozgalomba, már nem tudott szabadulni, és századának szökése miatt is vizsgálattól kellett tartania”. Külön kiemelte, Lenkey vádlott esetében súlyosbító körülmény, hogy „vétkes az annak idején Galíciában állomásozó ezredétől való szökésben is”.
A jelentésben benne vannak a kiszabott ítéletek: tíz esetben kötél általi halál és a tiszti rang elvesztése, ingó és ingatlan vagyonelkobzás szerepel. Schweidel József esetében „lőpor és golyó általi” halálbüntetés a büntetési tétel. „Lenkey vádlott esetében kénytelen vagyok a büntetési javaslatot in suspenso [függőben] hagyni, mert rajta az utóbbi napokban az elmezavar jeli mutatkoznak, és jelenleg orvosi megfigyelés alatt áll”- írta a hidegvérű hadbíró. Az ítélet mellé Dessewffy Arisztid, Lázár György, Schweidel József és Poeltenberg Ernő kegyelmi kérvényét mellékelte.
A hadbírósági ítéletek Julius Jakob Haynauhoz, Magyarország teljhatalmú kormányzójához kerültek megerősítés és aláírás végett. Valamennyi tábornok kötél általi halált kapott: Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Schweidel József és Kiss Ernő ítéletét azonban Haynau átváltoztatta „kegyelemből” golyó általi halálra. Az aradi 13-ak ítéletének végrehajtását szándékosan október 6-ára –a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulójára – időzítették és hajtották végre. Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje előre eltervezett és kigondolt meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért „őt illette volna” az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta, és így Gróf Vécsey került (így álltak bosszút az 1849. januári rendcsinálásért Verbásznál) az utolsó helyre. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért Damjanich tábornok előtt letérdelt és kezet csókolt neki.
Lenkey Károlynak csak az aradi tizenhármak kivégzése után nyílt csak lehetősége, hogy meglátogassa az öccsét a börtönben. Bajtársa Perczel Antal nemzetőr őrnagy eszközölte ki az engedélyt a „prófosznál” [katonai börtönőr]. Örök szégyene az akkori császári haderő alárendeltségébe tartozó börtönszemélyzetnek, ahogyan a tábornokkal bántak. Lenkey Károly elmondta 1869-as visszaemlékezésében, mennyire megdöbbenték a látottak: János már nem ismerte fel bátyját: „Vad állati tekintettel meztelen, egy rongyos üres szalmazsákba a hidegtől összezsugorodva feküdt a vas lavaleton, fejét a vasra fektetve, úgy, hogy egy vérző mély sebbe, a nyakcsigolyába volt a lavalett fejvasa illesztve. Fájdalom nyilvánulása nélkül nézett bátyjára és Perczelre, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött, és minden összefüggés nélkül panaszkodott”. A szobában a bútorzat összetörve, az ablakok kitörve voltak, „a novemberi hidegnek szabad bemenetet engedtek az erős vasrostély között” – idézte fel a véghetetlenül szomorú helyzetet. A tábornok állapota csak rosszabbodott, a sebek száma nőtt, melyek „részint felfekvés, részint amikor dühöngött, a katonaőrök puskatusái és szuronyai által okoztatván, gyógyítás nélkül vérzettek és gennyhedtek”.
   Lenkey János tábornok úr fiatal élete hamar kettétört. Karl Ernst cs. kir törzshadbíró Aradról keltezett 1849. február 14-i szűkszavú szolgálati jelentésében közölte Haynau táborszernaggyal: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér halál útján fogyatékba jutott”.
 
A tábornok temetése
A várparancsnok a szokásos „vérmezőn”ásatta ki a sírgödröt, s rábólintott Lenkey Károly kérésére, hogy elkísérhesse utolsó útjára öccsét. A holttestet egy fekete korommal bemázolt koporsóhoz hasonlító ládába tették, a börtönlelkész minorita atya beszentelte a koporsót, amit feltettek ”a pecér ganajhordó kocsijára”. A porkoláb emberséges volt és szándékosan nem szólt a tizedesnek és a kísérő katonáknak, hogy hova vigyék a koporsót. S ahogy kihajtottak, a kocsis kérdésére az útirányt illetően Lenkey Károly azt válaszolta: irány a városi katonai temető. A Maros folyón átkeltek egy kompon a túlpartra: ott találkoztak „véletlenül” Kil esztergályossal, Lenkey Károly jó ismerősével. Ő gyorsan szétvitte a gyászhírt: soha el nem feledhető tiszteletet érdemelnek Arad város polgárai, hogy egymást értesítve odafutottak a templomkertbe. A sírt is kiásták és egy helyi főtisztelendő atya a római katolikus egyház szertartása szerint gyorsan eltemette a halottat, akinek koporsóját a polgárok beszentelték „a részvét nemes könnyűivel”. Térdre borultak még a katonák is, akik lengyelek voltak és „elmondták a végbúcsú imát”.
 A tábornok hamvai 1936-ban kerültek vissza szülővárosába, édesanyja és Károly bátyja mellé helyzeték el, az egri Kisasszony temetőben.

 
Dr. Sebestény Sándor

 

Irodalom:
Heves vármegye története. In. Magyarország vármegyéi és városai. Bp. 1909. (Szerk. Borovszky Samu.) CD-Rom. I. köt. (Bp. 2002. Arcanum kiadás);
Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. (Bev. Benkő Samu.) = Holmi (folyóirat), 1996. 9. szám, Lenkey János portréja az 1280. old.;
Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892) Eger, 1981. 180 old.;
Hermann Róbert: Dezertőrökből szabadságharcosok, a közkatonák lázadása, Lenkey János százada. (Interneten: http://www.matud.iif.hu/07dec/16.html)

 

 

DSCF3533.JPG
DSCF3532.JPG
DSCF3531_0.JPG